#3. rész

Napokig ki se tettem a lábam a házból. Egész nap ettem, aludtam, s mesét néztem. Bár Lin elhívott valamelyik nap, hogy menjek vásárolni vele, meg a barátnőivel… de nem az én társaságom. Igazából nincs is társaságom. Lin az egyetlen barátom. Na meg David. Már ha azt barátságnak lehet nevezni, hogy kétszer találkoztunk, s nem bírom kiverni a fejemből.
-Ally, kicsim. Nem jössz velem? Kaptam új melót, fel kell újítanom egy házat. –integetett a szemem előtt apu.
-Nincs kedvem. –mondtam, s tovább kapcsolgattam a tv-t.
-Mikor voltál utoljára kint? –kérdezte.
-Kedden. Aaaazt hiszem… -legszívesebben elsüllyedtem volna. Nem egy otthonülő típus vagyok, még ha egyedül is, de imádok kint lenni. Főleg nyáron.
-Kicsim, hétfő van. –ült le mellém. –Gyere, segítesz apádnak a tervezésben.
-Megtervezhetem a színeket, meg a berendezést? –néztem rá bociszemekkel.
-Persze. –mosolygott. –Menj, öltözz át, aztán indulhatunk!
Elkezdtem rohanni a szobámba, nem sok eséllyel. Párszor orra estem, de hirtelen nagyon sok kedvem lett az egészhez. Felvettem egy lila pántnélküli felsőt, ami tunikaszerű, tehát hosszabb, s úgy döntöttem, nem veszek alá nadrágot. Túl meleg volt ahhoz, hogy még egy cicanacit is felvegyek. Összegumiztam a hajamat, s már ültem is be apu mellé az autóba. Negyed óra múlva megálltunk, kinéztem az ablakon, s David házát láttam magam előtt.
-Apa, ezt a házat fogjátok felújítani a fiúkkal? –néztem rá összezavartan.
-Igen. Talán valami baj van? –tette kezét a vállamra. Én csak megráztam a fejem, s kiszálltam. David és apu kezet fogtak, s úgy tűnt, már ismerik egymást pár napja. Apu mellém sétált, majd be akart mutatni.
-Ő pedig a… -kezdte, de közbevágtam.
-Apu! Már ismerjük egymást. –sütöttem le a szemem, majd erőt vettem magamon, s belenéztem David szemébe. –Szia David!
-Ally, nem is mondtad… -nézett felváltva rám, s a velünk szemben ácsorgó férfira.
-Ally? Ez a beceneved? –nevette el magát az említett „férfi”.
-Én szeretem. Tudod, én vagyok apu kicsi Ally-je. És ha… ha nem tetszik, akkor nyugodtan nevess ki. Mások is azt szokták. –mondtam, majd elsétáltam mellette. Leültem a fűbe, majd ránéztem apura, hogy adjon papírt, ceruzákat, meg minden hasonlót, a tervezéshez. Egyből visszarohant a sötét, és drága autójához, s a kezembe nyomott egy mappát, tele egy halom papírlappal, s ceruzákkal. Küldtem felé egy „köszönöm” mosolyt, s egyből nekiláttam a tervezéshez. Anyu ügyvéd, s mindig is azt akarta, hogy az ő nyomdokaiba lépjek majd. De ez 13 éves koromban megváltozott, amikor apu először vitt magával egy házhoz, amit fel kellett újítania. Rám bízta a színeket, és a lakberendezést is. Hogy mi lett az eredmény? Másfélszer annyit kapott a megbízóitól, mint amennyiben megállapodtak. S mindez csak a színek, a bútorok miatt. Azóta ezt általában rám bízza, mondván, a kamaszlányoknak jobb ízlésük van, mint az apáknak.
Fél órája rajzolhattam, amikor David mögém állt, s teljesen úgy odahajol, mint én, a megismerkedésünk estéjén. Elfordítottam felé a fejemet. Bár ne tettem volna. Csak fél centi választotta el az ajkainkat egymástól. Apu ránk nézett, de nem volt dühös, vagy ideges. Csak aggódott, hogy jól vagyok-e. De én teljesen jól voltam.
-Szépen rajzolsz. –egyenesedett fel végül David.
-Köszi, David. –rajzoltam tovább.
-Dave. Nem szeretem a David-et. És… az Ally, nagyon szép becenév. –nézett rám. Ismét rá néztem, de már mellettem ült. A szemei olyan gyönyörűen csillogtak, hogy azt elmondani képtelenség. Legszívesebben lefotóztam volna, hogy örökké emlékezzek rá. S meg is tettem, az elmémmel lefotóztam, s a szívembe zártam a képet. Pár perc gyönyör után felálltam, hogy megmutassam apunak a terveimet. Tetszett neki, David-et is odahívta. Meglepetésemre neki is nagyon tetszett. Igazából semmi kedvem nem volt tovább maradni, szóval inkább leléptem. Csak sétálni akartam. Végül kertváros egyetlen közösségi szökőkútjánál találtam magam. A mi városunk nem volt túl nagy, de én szerettem. Mindenem megvolt, és a városközpont se volt messze. De a kertváros szépségét semmi nem múlhatta felül. Csak David csillogó szemei. Egyedül ő múlhatta volna felül az én kisvárosomat… Csak, és kizárólag Ő, s tettei.