Csak rohantam, ahogy a lábam bírta. Futottam a zuhogó esőben. Nem akartam, hogy megtaláljanak. Tudtam, hogy bajban leszek, de nem érdekelt. Csak nevettem. Belenevettem a világ arcába. S jól esett. Nyár volt, tisztán emlékszem. Egy sárga ujjatlan póló volt rajtam, s egy farmer short. Egy elhagyatott ház előtt álltam meg. Legalábbis én azt hittem, teljesen üres. S addig a napig az is volt. Beléptem a félig leszakadt ajtón, majd a recsegő padló hangját hallgatva sétáltam. Felszaladtam a lépcsőn, óvatosan, vigyázva, nehogy leszakadjon alattam. Bár a ház már több 100 éves volt, s több éve senki nem lakott benne, mégse volt olyan hibája, amit ne lehetett volna kijavítani. Itt mindig elbújhattam a világ elől.
-Basszus… -kaptam a fejemhez. A nagy sietségben otthon hagytam az iPod-omat. Pár másodperccel később lépéseket hallottam. Ezt a padló recsegése is megerősítette. Valaki van a házban, nem egyedül vagyok. Visszasétáltam a lépcsőhöz, majd a vállamon egy meleg, mégis ijesztő kezet éreztem. Rémülten megfordultam, majd egy kíváncsi férfi állt előttem. Nem tudtam ki ő, azelőtt soha nem láttam még. Fiatal arcvonásaiból arra következtettem, egyetemista éveiben járhat. Legfeljebb 23 éves lehetett akkor.
-Te meg ki vagy? –kérdezte mosolyogva. Kedves hangja volt, így megnyugodva elsétáltam mellette.
-Ezt én is kérdezhetném. –válaszoltam mosolyogva. Beléptem a szobába, ahonnan kijött. Ismét megrémültem. Egy laptop volt a földön, mellette egy fél literes üdítős palack. S fegyverek.
-Nyugi, nem embert ölni jöttem. Legalábbis még… -lépett mellém, majd továbbment, a laptopjáig. –Egyébként David. Most költöztem ide. Szóval magánterületen jársz, ezért fel is jelenthetnélek.
-Sajnálom. Csak ez a ház már évek óta üresen áll, és mindig ide jövök, ha valami bánt. De elmegyek. –indultam volna, de megragadta a karom.
-Kint zuhog. Te pedig így is teljesen eláztál. Legalább szárítkozz meg, öltözz át, és várd meg, míg eláll az eső. Adok ruhát. –sétált a bőröndjéhez. Követtem, bíztam benne. Nem tudom, miért, de éreztem, nem rossz ember, s nem akar bántani. Adott egy pulcsit, s egy nadrágot, ami ránézésre is hatalmas volt rám, de legalább abban biztos lehettem, nem fogok megfagyni.
-És te? Még mindig nem tudom a neved. –nézett rám, miután átöltöztem az általa adott ruhákba.
-Az mindegy. –vágtam rá. Nem akartam, hogy tudja a nevemet, nem akartam, hogy szóljon a szüleimnek. Kerültem a szemkontaktust, inkább a fegyverekre koncentráltam. Mindig is érdekelt, hogyan működnek, s hogy kell használni őket.
-Lány létedre fura, hogy nem én érdekellek, hanem a fegyvereim. –nevetett.
-Fura, hogy pont egy ilyen házat vettél, s ennyi pisztoly, mesterlövészpuska, s egyéb fegyver van a földön. –néztem a szemébe. Meglepetésemre állta a pillantásomat. S mosolygott. Ez még meglepőbb volt. Ki az az idióta, aki minimum egy tucat fegyvert hoz magával, egy elhagyatott házba költözik, s egy 16 éves lányt dédelget! Bár az is lehet, nincs semmi takargatni valója, csupán a kormánynak dolgozik.
-Kit kell megfigyelned? –kérdeztem.
-Te aztán nem adod fel, mi? –nem nézett rám, egész végig a laptop-on pötyögött. Nem zavartattam magam, odasétáltam mögé, s odahajoltam a képernyő elé, hogy lássam, mit csinál.
-Hé, kicsilány! Nem gondolod, hogy ez már… betolakodás a magánszférámba? –az arca csupán pár centire volt az enyémtől. Éreztem a leheletét, s őszintén szólva, szomjaztam az érintésére. Ő nem kérdezősködött rólam, nem érdekelte ki vagyok, honnan jöttem, s miért voltam ott. Nem zavarta, hogy nem mondtam magamról el semmit.
-Azt hiszem, ideje haza menned. –fordult vissza a gépe elé.
-Mi? Azt hittem, nem zavar, ha maradok. –néztem rá csalódottan.
Félretolta a gépét, s rám nézett.
-Nem zavarsz. Csak nem akarom, hogy belekeveredj. Nem akarok egy kislánynak ártani. –válaszolta rezzenéstelen arccal.
-Nem vagyok kislány, az egyik ez. A másik meg az, hogy… mibe? –ültem le mellé.
-Nem a kormánynak dolgozok. Valaki felbérelt, hogy tüntessek el nyomokat. –hangja komolyra váltott. Nem éreztem már azt a kedvességet, mint pár másodperce.
-Meg kell ölnöd valakit? –furakodtam közelebb hozzá. Bár, inkább belevájtam magam abba, amihez semmi közöm nem lett volna.
-Nem feltétlenül. De jobb lesz, ha eltűnsz. Így is túl sokat mondtam. –vette vissza az ölébe a gépet. Felálltam, a kezembe vettem a vizes ruháimat, s elindultam, de egy utolsó kérdésre még visszafordultam.
-Felújítod? –kérdeztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése