#3. rész

Napokig ki se tettem a lábam a házból. Egész nap ettem, aludtam, s mesét néztem. Bár Lin elhívott valamelyik nap, hogy menjek vásárolni vele, meg a barátnőivel… de nem az én társaságom. Igazából nincs is társaságom. Lin az egyetlen barátom. Na meg David. Már ha azt barátságnak lehet nevezni, hogy kétszer találkoztunk, s nem bírom kiverni a fejemből.
-Ally, kicsim. Nem jössz velem? Kaptam új melót, fel kell újítanom egy házat. –integetett a szemem előtt apu.
-Nincs kedvem. –mondtam, s tovább kapcsolgattam a tv-t.
-Mikor voltál utoljára kint? –kérdezte.
-Kedden. Aaaazt hiszem… -legszívesebben elsüllyedtem volna. Nem egy otthonülő típus vagyok, még ha egyedül is, de imádok kint lenni. Főleg nyáron.
-Kicsim, hétfő van. –ült le mellém. –Gyere, segítesz apádnak a tervezésben.
-Megtervezhetem a színeket, meg a berendezést? –néztem rá bociszemekkel.
-Persze. –mosolygott. –Menj, öltözz át, aztán indulhatunk!
Elkezdtem rohanni a szobámba, nem sok eséllyel. Párszor orra estem, de hirtelen nagyon sok kedvem lett az egészhez. Felvettem egy lila pántnélküli felsőt, ami tunikaszerű, tehát hosszabb, s úgy döntöttem, nem veszek alá nadrágot. Túl meleg volt ahhoz, hogy még egy cicanacit is felvegyek. Összegumiztam a hajamat, s már ültem is be apu mellé az autóba. Negyed óra múlva megálltunk, kinéztem az ablakon, s David házát láttam magam előtt.
-Apa, ezt a házat fogjátok felújítani a fiúkkal? –néztem rá összezavartan.
-Igen. Talán valami baj van? –tette kezét a vállamra. Én csak megráztam a fejem, s kiszálltam. David és apu kezet fogtak, s úgy tűnt, már ismerik egymást pár napja. Apu mellém sétált, majd be akart mutatni.
-Ő pedig a… -kezdte, de közbevágtam.
-Apu! Már ismerjük egymást. –sütöttem le a szemem, majd erőt vettem magamon, s belenéztem David szemébe. –Szia David!
-Ally, nem is mondtad… -nézett felváltva rám, s a velünk szemben ácsorgó férfira.
-Ally? Ez a beceneved? –nevette el magát az említett „férfi”.
-Én szeretem. Tudod, én vagyok apu kicsi Ally-je. És ha… ha nem tetszik, akkor nyugodtan nevess ki. Mások is azt szokták. –mondtam, majd elsétáltam mellette. Leültem a fűbe, majd ránéztem apura, hogy adjon papírt, ceruzákat, meg minden hasonlót, a tervezéshez. Egyből visszarohant a sötét, és drága autójához, s a kezembe nyomott egy mappát, tele egy halom papírlappal, s ceruzákkal. Küldtem felé egy „köszönöm” mosolyt, s egyből nekiláttam a tervezéshez. Anyu ügyvéd, s mindig is azt akarta, hogy az ő nyomdokaiba lépjek majd. De ez 13 éves koromban megváltozott, amikor apu először vitt magával egy házhoz, amit fel kellett újítania. Rám bízta a színeket, és a lakberendezést is. Hogy mi lett az eredmény? Másfélszer annyit kapott a megbízóitól, mint amennyiben megállapodtak. S mindez csak a színek, a bútorok miatt. Azóta ezt általában rám bízza, mondván, a kamaszlányoknak jobb ízlésük van, mint az apáknak.
Fél órája rajzolhattam, amikor David mögém állt, s teljesen úgy odahajol, mint én, a megismerkedésünk estéjén. Elfordítottam felé a fejemet. Bár ne tettem volna. Csak fél centi választotta el az ajkainkat egymástól. Apu ránk nézett, de nem volt dühös, vagy ideges. Csak aggódott, hogy jól vagyok-e. De én teljesen jól voltam.
-Szépen rajzolsz. –egyenesedett fel végül David.
-Köszi, David. –rajzoltam tovább.
-Dave. Nem szeretem a David-et. És… az Ally, nagyon szép becenév. –nézett rám. Ismét rá néztem, de már mellettem ült. A szemei olyan gyönyörűen csillogtak, hogy azt elmondani képtelenség. Legszívesebben lefotóztam volna, hogy örökké emlékezzek rá. S meg is tettem, az elmémmel lefotóztam, s a szívembe zártam a képet. Pár perc gyönyör után felálltam, hogy megmutassam apunak a terveimet. Tetszett neki, David-et is odahívta. Meglepetésemre neki is nagyon tetszett. Igazából semmi kedvem nem volt tovább maradni, szóval inkább leléptem. Csak sétálni akartam. Végül kertváros egyetlen közösségi szökőkútjánál találtam magam. A mi városunk nem volt túl nagy, de én szerettem. Mindenem megvolt, és a városközpont se volt messze. De a kertváros szépségét semmi nem múlhatta felül. Csak David csillogó szemei. Egyedül ő múlhatta volna felül az én kisvárosomat… Csak, és kizárólag Ő, s tettei.

#2. rész

Hazaérve bedobtam a vizes ruháimat a szennyes közé, s nem törődve mi van rajtam, bezuhantam az ágyamba. Egyből el is aludtam. Reggel arra ébredte, hogy anyu kelteget.

-Kicsim, kelj fel! Bemegyek dolgozni, pénz a szokásos helyén, majd rendelj valamit. –simogatta meg a fejem, majd lerohant az emeletről, s hallottam, ahogy elhajt az autójával. Pár perccel később kimásztam az ágyból, s a fürdőbe vettem az irányt. Levettem a ruhát, amit még David adott, s beálltam a zuhany alá. Azonnal fel is ébredtem, s a fél órás zuhanyzás után felvettem egy kék pólót, és egy sötétebb farmer short-ot. Előkerestem a fekete tornacsukámat, majd lesiettem a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Zsebre tettem a pénzt, amit anyu rakott félre nekem kajára, majd rohantam az egyetlen, s egyben legjobb barátnőmhöz, közben beugrottam egy pizzériába is, hogy legyen mit ennünk.

-Szia Lindsy! –léptem be barátnőm szobájába.

-A szívbajt hoztad rám, te bolond. –nézett rám mérgesen. –Remélem vega pizza.

-Szia, köszi a pizzát, vagy valami? –kérdeztem.

-Szia, köszi a pizzát. Vagy valami hasonló. –nevetett, majd kivette a kezemből a felső pizzás dobozt. Nekilátott, majd én is a sajátomnak. Egy darabig csöndben tömtük magunkba a pizzát, majd váratlanul Lin megszólalt.

-Tudtad, hogy a szemben lévő, lakatlan házat megvette valaki? –nézett rám.

-Essen ki a számból a pizza a meglepetéstől? Egyébként tudtam, tegnap éjjel óta tudom. David-nek hívják. –feleltem.

-Ó, te kis csíntalan. –vigyorgott. –Jut eszembe! Kölcsön tudnád adni azt a rózsaszín kisestélyidet, vagy minek nevezi mamád az olyan ruhát…? –vetette be a bociszemeit.

-Persze, neked is adom, én úgy se hordom. Viszont cserébe választok valami ruhát a szekrényedből. –álltam fel a fotelból, majd odasétáltam a szekrényhez. Kiválasztottam egy fekete, fényes leggingst, s egy sötétszürke miniruhát.

-Ez nagyon jól áll! –nézegetett a tükörben.

-Majd jövök. És ne leskelődj az ablakban! –kacsintottam.

Felvettem a pizzásdobozt a maradék pizzával, s átsétáltam David-hez. Meglepetésemre a kocsifelhajtón találtam, póló nélkül, miközben épp barkácsol.

-Nem vagy éhes? –vigyorogtam. Elég érdekes volt póló nélkül, napsütésben. Gyönyörködtem benne.

-Szia ’nem mondom meg a nevemet, és ne kérdezősködj rólam’ lány! –mosolygott. –Nem akarom elenni előled a pizzát.

-Alison. És én már nem vagyok éhes. –adtam át a dobozt, majd leültem a fűbe.

-Köszi. És, hogyhogy erre jártál? –ült le mellém, s belekezdett az evésbe.

-Az egyetlen, s legjobb barátnőm a szemben lévő házban lakik. –mutattam az ablakban integető Lin-re.

-Akkor gondolom már egy ideje az ablakban lógtok. –nem nézett rám, de elmosolyodott.

-Csak ő. Engem valahogy hidegen hagy az izmos, fedetlen férfi felsőtest. –dőltem hátra, s néztem az eget. Csodás volt, a nap csak úgy szikrázott. Nem volt forróság, pont jó idő volt. Néha-néha egy aprócska szellő meglobogtatta az emberek haját, a fák lombját, s mindent, amit csak ért. Percekig nem szólaltunk meg, s ez a csend kezdett kínossá válni, legalábbis számomra. Hiszen az, hogy nem érdekel a felsőteste, csak hazugság volt. Igen is érdekelt. Minden, ami vele kapcsolatos. Minél többet meg akartam tudni róla, meg akartam ismerni. Évek óta ő volt az első ember, aki ennyire megérintett. Nem tudom miért, de David felkeltette a kíváncsiságomat. Elmerültem a gondolataimban, olyannyira, hogy észre se vettem, David is mellettem fekszik, az oldalán. S engem néz. Olyan volt a tekintete, mintha… meg akarna fejteni. Talán neki is ugyanazok a gondolatok suhantak át az agyában, mint nekem. Talán megérintette a titokzatosságom.

-Felejtsd el, Alison! –mondtam halkan, mégis David számára hallhatóan, csukott szemmel.

-Minden rendben? –ült fel, majd én is.

-Persze, csak… elgondolkodtam. –mondtam komoran. –Nekem most mennem kell, de valamikor áthozom a ruháidat.

-Ugyan, ráér. –mosolygott.

-Majd valamikor… jövök. Szia! –köszöntem el tőle. Átrohantam Lindsy-hez, a cuccomért, majd köszönés nélkül hazamentem. Nem akartam ott lenni, nem akartam látni. Mióta találkoztunk, ki se tudom verni a fejemből. Hihetetlen, mennyire vágyom arra, hogy találkozzunk, s beszélhessek vele. Amikor vele vagyok, olyan érzésem támad, hogy szabad vagyok, senki sem állíthat meg. Úgy érzem, neki bármit elmondhatok. Megbízom benne, annak ellenére, hogy szinte nem is ismerem. Elgondolkodtató.

-Kicsim, megjöttem! –törte meg a gondolatmenetemet édesanyám frissen csengő hangja.

-Már ennyi az idő? –eszméltem fel.

-Mi az, elaludtál? –puszilta meg a homlokomat.

-Azt hiszem, lefürdök, és alszom egy nagyot. Szükségem van a pihenésre. –álltam fel a kanapéról, adtam neki egy jó éjt puszit, s a fürdőszobám felé vettem az irány. Kerek egy órán keresztül folyattam magamra a melegvizet, amit igazából nem lehet fürdésnek nevezni. Magamra csavartam a törölközőt, s megszárítottam a hajam, majd kifésültem. Bementem a szobámba, s felvettem a pizsamámat, majd rögtön bebújtam az ágyba, de elaludni már csak éjjel 1-kor sikerült. Egészen addig David-en jártak a gondolataim. De a gondolkodásba is bele lehet fáradni, nem igaz?

#1 rész

Csak rohantam, ahogy a lábam bírta. Futottam a zuhogó esőben. Nem akartam, hogy megtaláljanak. Tudtam, hogy bajban leszek, de nem érdekelt. Csak nevettem. Belenevettem a világ arcába. S jól esett. Nyár volt, tisztán emlékszem. Egy sárga ujjatlan póló volt rajtam, s egy farmer short. Egy elhagyatott ház előtt álltam meg. Legalábbis én azt hittem, teljesen üres. S addig a napig az is volt. Beléptem a félig leszakadt ajtón, majd a recsegő padló hangját hallgatva sétáltam. Felszaladtam a lépcsőn, óvatosan, vigyázva, nehogy leszakadjon alattam. Bár a ház már több 100 éves volt, s több éve senki nem lakott benne, mégse volt olyan hibája, amit ne lehetett volna kijavítani. Itt mindig elbújhattam a világ elől.
-Basszus… -kaptam a fejemhez. A nagy sietségben otthon hagytam az iPod-omat. Pár másodperccel később lépéseket hallottam. Ezt a padló recsegése is megerősítette. Valaki van a házban, nem egyedül vagyok. Visszasétáltam a lépcsőhöz, majd a vállamon egy meleg, mégis ijesztő kezet éreztem. Rémülten megfordultam, majd egy kíváncsi férfi állt előttem. Nem tudtam ki ő, azelőtt soha nem láttam még. Fiatal arcvonásaiból arra következtettem, egyetemista éveiben járhat. Legfeljebb 23 éves lehetett akkor.
-Te meg ki vagy? –kérdezte mosolyogva. Kedves hangja volt, így megnyugodva elsétáltam mellette.

-Ezt én is kérdezhetném. –válaszoltam mosolyogva. Beléptem a szobába, ahonnan kijött. Ismét megrémültem. Egy laptop volt a földön, mellette egy fél literes üdítős palack. S fegyverek.

-Nyugi, nem embert ölni jöttem. Legalábbis még… -lépett mellém, majd továbbment, a laptopjáig. –Egyébként David. Most költöztem ide. Szóval magánterületen jársz, ezért fel is jelenthetnélek.

-Sajnálom. Csak ez a ház már évek óta üresen áll, és mindig ide jövök, ha valami bánt. De elmegyek. –indultam volna, de megragadta a karom.

-Kint zuhog. Te pedig így is teljesen eláztál. Legalább szárítkozz meg, öltözz át, és várd meg, míg eláll az eső. Adok ruhát. –sétált a bőröndjéhez. Követtem, bíztam benne. Nem tudom, miért, de éreztem, nem rossz ember, s nem akar bántani. Adott egy pulcsit, s egy nadrágot, ami ránézésre is hatalmas volt rám, de legalább abban biztos lehettem, nem fogok megfagyni.

-És te? Még mindig nem tudom a neved. –nézett rám, miután átöltöztem az általa adott ruhákba.

-Az mindegy. –vágtam rá. Nem akartam, hogy tudja a nevemet, nem akartam, hogy szóljon a szüleimnek. Kerültem a szemkontaktust, inkább a fegyverekre koncentráltam. Mindig is érdekelt, hogyan működnek, s hogy kell használni őket.

-Lány létedre fura, hogy nem én érdekellek, hanem a fegyvereim. –nevetett.

-Fura, hogy pont egy ilyen házat vettél, s ennyi pisztoly, mesterlövészpuska, s egyéb fegyver van a földön. –néztem a szemébe. Meglepetésemre állta a pillantásomat. S mosolygott. Ez még meglepőbb volt. Ki az az idióta, aki minimum egy tucat fegyvert hoz magával, egy elhagyatott házba költözik, s egy 16 éves lányt dédelget! Bár az is lehet, nincs semmi takargatni valója, csupán a kormánynak dolgozik.

-Kit kell megfigyelned? –kérdeztem.

-Te aztán nem adod fel, mi? –nem nézett rám, egész végig a laptop-on pötyögött. Nem zavartattam magam, odasétáltam mögé, s odahajoltam a képernyő elé, hogy lássam, mit csinál.

-Hé, kicsilány! Nem gondolod, hogy ez már… betolakodás a magánszférámba? –az arca csupán pár centire volt az enyémtől. Éreztem a leheletét, s őszintén szólva, szomjaztam az érintésére. Ő nem kérdezősködött rólam, nem érdekelte ki vagyok, honnan jöttem, s miért voltam ott. Nem zavarta, hogy nem mondtam magamról el semmit.

-Azt hiszem, ideje haza menned. –fordult vissza a gépe elé.

-Mi? Azt hittem, nem zavar, ha maradok. –néztem rá csalódottan.

Félretolta a gépét, s rám nézett.

-Nem zavarsz. Csak nem akarom, hogy belekeveredj. Nem akarok egy kislánynak ártani. –válaszolta rezzenéstelen arccal.

-Nem vagyok kislány, az egyik ez. A másik meg az, hogy… mibe? –ültem le mellé.

-Nem a kormánynak dolgozok. Valaki felbérelt, hogy tüntessek el nyomokat. –hangja komolyra váltott. Nem éreztem már azt a kedvességet, mint pár másodperce.

-Meg kell ölnöd valakit? –furakodtam közelebb hozzá. Bár, inkább belevájtam magam abba, amihez semmi közöm nem lett volna.

-Nem feltétlenül. De jobb lesz, ha eltűnsz. Így is túl sokat mondtam. –vette vissza az ölébe a gépet. Felálltam, a kezembe vettem a vizes ruháimat, s elindultam, de egy utolsó kérdésre még visszafordultam.

-Felújítod? –kérdeztem.

-Úgy is megtudod. –mosolyodott el, s bár nem nézett fel a laptop mögül, tudtam, még viszont fogjuk látni egymást. S nem feltétlenül én fogom keresni.